Betöltés...
 
[Baloldali menü +/-]
[Jobboldali menü +/-]

Kin 49 - Piros Planetáris Hold, 1939. március 3., Párizs
Nyomtatás

Út az Ómega felé: A Nagy Döntés


A Nagy Döntés

A tanulmány eredeti címe: La Grande Option, Megjelent a Teilhard de Chardin Művei sorozat 5. kötetében: Az ember jövője (L'avenir de l'homme, 55-81. oldal), Párizs 1939. március 3.

I. AZ EMBERI SZOCIALIZÁCIÓ FELÉ TARTUNK

Az égitestek összehasonsonlító tanulmányozásával az asztronómiának sikerült felismernie, hogy a csillagok életének fázisai vannak és meg is határozta ezeket a fázisokat. Az élő formák összehasonlító tanulmányozásával a biológiának is sikerült megállapodnia, hogy az állati és növényi csoportok egymás után milyen állomásokon mennek át fejlődésük során. Nincs olyan természettudós, aki manapság kétségbe vonná, hogy a fajok megjelennek, növekszenek, öregednek és meghalnak.

Ez tény. Az is világos, hogy az Emberiség fajként viselkedik – valami révén önmagában van, sajátosan jellemzi őt. Tehát egészében véve az Emberiség is alá van vetve egy határozott fejlődési ciklusnak, akárcsak az egyes emberi egyének fejlődése. Ennélfogva minden gondolkodó ember szembe találja magát egy olyan problémával, amelynek fontossága nyilvánvaló a mi kollektív életünk szabályozása és iányítása szempontjából. Mindegyik zoológiai csoport elkerülhetetlenül leír egy-egy növekedési pályagörbét, amely jelzi létezését. Jelenleg hol tart az emberi faj? Másképp kifejezve: a minket körülvevő többi ághoz viszonyítva, a jelen percben “filétikus” fejlődésének milyen fázisába jutott az Emberiség az élet fáján?

Ez a kérdés elsőrendű fontosságú, életbe vágó. Azt hiszem, hogy akkor adhatunk rá választ, ha számításba veszünk egy olyan jelenséget, melyet a biológusok jól ismertek, de amelynek “fázis”- vagy szakasz értékét mindeddig nem vették eléggé észre és nem is alkalmazták: a társulás tényét (asszocióció), vagy méginkább a társadalmiasodás jelenségét (szocializáció). Az élő elem azáltal alakul ki, hogy elemi részecskéket csoportosít magába; s mihelyt ez megtörténik – s bármilyen is belső bonyolultsági foka – máris mindig szaporodni kezd. De ez a folyamat ezzel még nem áll meg. Ha már eléggé elszaporodott, akkor az egyed a hozzá hasonlókkal összetartani igyekszik, s ezáltal többé-kevésbé sajátos (differenciál) szerves együttest alkot velük. Ez mutatkozik a felső-rendű Növényeknél és a Többsejtűeknél, az elszigetelt egyes sejtekből kiindulva; a koralloknál az egyes szilárdan álló vagy vándorló korallegyedektől kezdve; a termeszbolyban, a szabad termeszegyedekből kiindulva; a hangyabolyban vagy méhkasban; a függetken hártyás szárnyúaktól kezdve. Minden egyes zoológiai ágon ugyanaz a csoportosíó erő dolgozott a Föld igen különféle koraiban; s amennyire meg tudjuk ítélni, ez a jelenség minden egyes esetben az illető fajnak jól meghatározott korában játszódott le. A legrégibb társulásokra vonatkozóan a csoportosulás ilyen jelenségét csak hozzávetőlegese tudjuk feltételezni. Viszont a fiatalabb társulási formációkban a természet még most is mutatja e folyamat szakaszait. Ismerünk függetlenül élő méheket és darazsakat; mások viszont határolt, laza szerkezetű közösségekbe társulnak; s ekként, közbeeső állapotok változatos során át jutunk el a méhrajhoz, amely csaknem olyan szervesen központosul a királyné köré, mint a termeszboly. Végeredményben minden arra utal, hogy filétikus létezése folyamán minden egyes élőforma (több-kevesebb sikerrel) elért valamit, amit szocializálódási szakasznak vagy éppen szocializálódási pontjának nevezhetünk.

Ha ezt már elfogadtuk, térjünk vissza az emberi fajhoz és próbáljuk beiktatni ebbe a sémába. Mi ebbe az emberi fajba tartozunk; növekedési ritmsa – a miénkhez hasonlítva – végtelen lassú; óriási nagysága szinte elnyel minket, ezért az Emberiség együttes és egész fejlődését nem tudjuk teljesen átfogni. De amit közvetlen intuícióval nem bírunk megragadni, vajon nem látjuk-e tükröződni a körülöttünk levő világban. Nézzük csak önmagunkat a többi élő formák tükrében. Mit látunk?

A Történelem előtti kor tanulmányozása azt mutatja, hogy kezdetben az Ember bozpnyára kis, független csoportokban élt. Aztán kapcsolatok keletkeztek, először családok, majd törzsek között. Ezek a viszonyok bonyolódni kezdtek. A “csiszolt-kőkorszakbeli forradalmi korban” megszilárdultak és terülti alaphoz kötődtek ezek.a kapcsolatok. Ezer és ezer évenát lényegében ugyanolyan maradt ez a rendszer: a sokféle társadalmi külsőség ellenére bizony a földtulajdon maradt a szabadság eredeti formájának ls jelképe és óvóhelye.. De lámcsak, egy évszázad óta szemünk láttára történik valami ellenállhatatlan átalakulás. A “totalitárius” politikai rendszerekben, - melyeknek túlzásait bizonyára helysbíteni fogja a jövő, de mély törekvéseit és intuíciót kétségtelenül ki fogja élezni, - azt tapasztalja a honpolgár, hogy súlypontja lassaskán eltolódik, vagy legalábbis igazodik a saját nemzeti vagy etnikai csoportjának tengelyéhez. Nincs szó arról, hogy primitív és jellegtelen kulturális formákhoz térjünk vissza. De határozott szociális rendszer jelenik meg, s ebben már a tudományos szervezés geometrikailag redezi a tömegeket és minden egyén számára sajátos szerepet akar jelölni. Ez a jelenség a modern világ egyik legjellemzőbb vonása. Sokfélre részletmagyarázatot szoktak találni: a gazdasági viszonyok automatikusan bonyolódnak; a Föld zárt felszínén préselődik össze egy olyan élő tömeg, amely szakadatlanul kiterjed, - és még sok más okot szoktak emlegetni. Az ilyen és hasonló külsődleges folyamatoknak természetesen megvan a maguk szerepe a rajtunk végbemenő eseményekben. De, ha e jelenség egyetemességét és lényegét tekintjük, akkor csakis mélyre nyúló átalakulásként értelmezhetjük, vagyis mint az emberi állapot nagy dimenziójú változását, amelynek okát az összehasonlító biológia jelzi számunkra. A világot ma felkavaró hatalmas szociális zavarok szemmel láthatóan mutatják, hogy az Emberiség is elérkezett egy olyan korszakhoz, amikor minden faj – biológiai szükségszerűséggel – kell hogy rendezze elemeit. Azt tapasztaljuk, hogy bennünk az Emberiség már kritikus szocializálódási pontjához közeledik.

Csakhogy az ember nem rovar. Nehezen találni olyan megható dolgot, mint ahogy a hangya adja át magát a hangyabolynak; teljesen és vakon. De nincs ennél szánalmasabb valami. A hangya kimerül és meghal munkája közben. Nincs egy percnyi nyugalma sem. Tökéletesen feláldozza egyéniségét. Csakhogy éppen ennek a lemondásnak abszolút formája és “alaktalan” tárgya lázít fel minket. Nekünk is el kellene tűnnünk, ellenállhatatlanul bele kellene vesznünk személyiségünk megsemmisülésébe, valami szerves determinizmus következményeképpen? Lehetetlenség! Igen, a születés, a faj szaporodásának szerepe, a halál: az Emberre és az állatra egyaránt közös életfeltételek. De az Ember reflexív lény, képes megtervezni tetteit, ezért hát nemcsak úgy viselkedik e tövényekkel szemben, mint állat; ő már magához idomítja és átalakítja őket; értelmes jelentést és erkölcsi értéket ad nekik. Igen, tény hogy fajunk most lép be szocializálódási fázisába; nem élhetünk tovább, ha nem jutunk át egy olyan átalakuláson, amely – akármiképpen is, de egésszé fogja kovácsolni sokféleségünket. De hát akkor hogyan kell viselkednünk ebben a ngy próbatételben? Milyen szellemmel és milyen formában kell elkezdenünk ezt a metamorfózist, hogy bennünk emberivé vált legyen az átalakulás?

Íme – én azt hiszem – a föld berendezésének minden technikai kérdésénél mélyebb probléma áll ma mindegyikünk előtt: az érték problémája. S ez mindenkiben felvetődik, ha teljes öntudattal akar szembenézni az élőlény rendeltetésével, vagyis az “evolúció” iránt kötelező felelősségével. A minket hátán hordó folyón olyan örvénytölcsér kezd kialakulni, amelz előresodor. Első pezsdülését már érezzük is körülöttünk. Perzse, ez az örvény nálunk sokkal erősebb. De mert Emberek vagyunk, ezért fel tudjuk mérni, hogy irányítani tudjuk. Szeretném itt felsorolni azokat a különféle cselekvési irányokat, amelyek ebben a kritikus pillanatban annak rendelkezésére áll, aki kezében tartja a kormánykereket, - vagy amit minegyikünk megvalósíthat.

A nagy döntés majd azt fogja jelenteni, hogy végérvényesen meghatározzuk? Melyik a legjobb út, amelyet követnünk kell.

II. LEHETSÉGES UTAK

A priori (vagyis a szabadságunk elé elméletileg táruló különféle utak “dichotomikus” kétfelé választó elemzésekor), valamit a posteriori is (osztályozva azokat a különféle emberi magatartásmódokat, amelyek ma körülöttünk csakugyan megfigyelhetők): három, egymással logikus sorban összefüggő választási lehetőség-pár látszik kifejezni és ki is meríteni mindazt a lehetőséget, ami értékítéletünk és döntésünk számára mutatkozik az emberi jövőre vonatkozóan:
  1. pesszimizmus vagy optimizmus
  2. optimizmus, amely elszökik a valóság elől, vagy optimizmus a fejlődést megvalósítva;
  3. a sokféleséget szrgalmazó fejlődéstan, vagy az egységet sürgető.
Mielőtt bírálatot mondanánk felettük, tanulmányozzuk egymás után e különféle fogalmakat, hogy jól megértsük értéküket és láncolatukat.

a.) Pesszimizmus vagy optimizmus?

“Jó-e, vagy rossz-e a Létezés? Azaz: többet ér-e lenni, mint nem lenni? Bölcseleti és metfizikus formája ellenére is lényegébe gyakorlati ez a dilemma: azt az alapvető alternatívát fejezi ki, amelyre – akár életébe, tetteibe foglaltan, akár pedig kifejezetten – minden embernek válaszolnia kell, már ama puszta tény miatt is, mert világra született. Anélkül, hogy akartuk volna, nem is tudjuk, hogy miért, de benne vagyunk, sorsközösségben élünk egy olyan világban, amely – így látjuk – fáradságosan emelkedik egyre nagyobb szerves bonyolultság állapota felé. Ez az egyetemes áramlás, melybe mi is be vagyunk fogva, anyagilag, tapasztalatunk terén fejezi ki azt az elsőséget, amelyet a “természet” a létezésnek ad meg a nemlét felett, az életnek a nem-léttel szemben; s egyébként az is kitűnik, hogy létezés és élet tudatnövekedéssel nyilvánul meg és azzal mérhető is. De a természetnek ez az ösztönös döntése vajon kiállja-e eszünk kritikai próbáját? Ez a kérdés nyugodatan szunnyadhatott szellemünkben, amíg az emberi törekvés nem látszott túllépni azt a szándékát, hogy lehető legkellemesebb vagy legjobban tűrhető Jelent biztosítson az Emberiség minden egyes elemének. De azonnal felbukkan ez a probléma és követelő erővel áll elénk, mihelyt az Élet – éppen a több-lét felé áramlása nevében – szinte azt kéri tőlünk (ma erről van szó), hogy áldozzuk fel egyéni önmagunkat. Kétségtelen, hogy az Emberiség vállára egyre súlyosabban nehezedik az a teher, hogy vigye tovább a Világot. Mily óriási és folyton növekvő feladat már az is, hogy életben tartsuk és tovább járassuk a Földet! Bizony-bizony: éppen úgy vagyunk, mint a hangya, amley feláldozza magát, hogy élhessen a többi rabszolga. Elvégre is! - hátha ebben a históriában mi csak Sziszifuszok vagyunk, lépre csaltak? Az emberek egyik osztálya századokon át szépen szolgált egy másik – kiváltságos osztályt, s még fel sem vetette magában azt a kérdést, hogy csakugyan nem is lehet segíeni ezen az egyenlőtlenségen. Az Ember tudatára ébredt, hogy milyen irányba sodorja az Élet: tehát – előző helyzethez hasonlóan – nem vetődhetne-e fel az a kérdés, hogy végre ellenálljunk, sztrájkot kiáltsunk ki egy ilyen vak Evolúciónak, amely egyébként talán még nem is valóságos haladás. “Idő, tér, alakulás, én: csak Képmásai a Semminek. Semmi sem születik valami másból és egyáltalán semmi sem szükséges semmi más létezéshez.” - írja egy korabeli filozófus (A. Consentino). Amint az emberek vállát terhelő kollektív erőfeszítés egyre többe kerül, napról-napra kevésbé lehet elodázni, hogy az a probléma, melyet világosan látók már felvetettek, ne bukkanjon fel előbb-utóbb az emberi tömegben is. Igen, vagy nem? Kell-e irányt, értelmet, jövőt, kiutat felismernünk a Világegyetemben? S ha a válasz milyenségét, lehetőségét tekintjük: egyik oldalon a minden értelmet, minden értéket, s ennek következtében a létben lehetséges bármiféle haladást tagadók tábora; másrészt viszont azok, akik hisznek az egyre nagyobb tudat értékében és lehetőségében.

Az előbbiek számára csak egyfajta magatartás lehetséges: kijelentik, hogy nem mennek tovább, vagyis tagadásuk egyenlő a visszafordulással; s ezzel aztán nem is vetődik fel többé semmiféle probléma, hiszen megmerevednek következetlenségükben és szétesésükben. Ne törődjünk velük. A másik csoport előtt viszont ott áll az előrejutás kötelessége és számos problémája. Kövessük őket álláspontjuk további útján.

b) A valóság elől elszökő optimizmus, vagy pedig fejlődést megvalósító optimizmus?

Ha döntöttünk a létezés értéke mellet és ha elfogadjuk, hogy a világnak van valami iránya és visz valahová, - ez még nem feltétlenül jelenti azt, hogy követnünk kell továbbra is, sem azt, hogy most már annál inkább vele kell tartanunk, kifejlődésének egész vonalán véges-végig. A városban is sokszor hol jobbra, hol balra kell fordulnunk, ha el akarunk jutni célpontunkhoz. Bizony India bölcsei már sok évszázaddal ezelőtt elképedtek amiatt, hogy mennyire lealázó és kibogozhatatlan az a környezet, amelyben tülekedik az emberi tevékenység. Megállapíották, hogy minél többet sürgölődünk-forgolódunk a tudás, a birtoklás, a világ megszervezése érdekében, annál inkább erősítjük azt az anyagi hálót, amely minket gúzsba köt, s annál jobban szaporíjuk a Világmindenségben azt a Sokféleséget, amelytől pedig éppen meg kellene szabadulnunk, hogy elérjük a boldogító Egyésget. Ezek után nem is képzelhetünk el más utat a több-lét felé, mint csakis azt, hogy szétszakítjuk a szorító hálót. Fogadjuk szépen el, hogy a minket körülvfevő összes jelenség nem ér semmit. Aszkézissel vagy misztikával törjük szét a nagy Illúziót. Teremtsünk magunkban éjszakai csöndet. S akkor a látszatok ellenpólusán megjelenik majd az, amit csakis teljes tagadással lehet meghatározni: a kimondhatatlan Valóság. Ezt tanítják a keleti bölcsek; és sokkal kevésbé radikális módon így gondolkodik még a keresztények elég nagy része is (kevésbé radikálisan: mert Istenüknek megvan mindaz a jellemvonása, ami nincs meg a Nirvánában). Szoializálódás leselkedi az emberiségre. Vajon nem a Karmát ismerjük-e fel az ilyen szörnyűséges alak mögött?... . Amit civilizációnak nevezünk, elképesztő gyorsan tekeri hálóját nyakunk köré. Ha van még rá idő, hát vágjuk szét hálója szemeit. Nem azért, mintha megvetnénk a létet, hanem éppen mert nagyon-nagyon tiszteljük: járjuk végig az elszakadás és szemlélődés minden útját, törjük szét a fejlődés determinista nyűgjeit, űzzük el csalóka báját és szabaduljunk ki belőle.

S az Emberiség optimista törzsén ekként tűnik fel kezdettől fogva az első “ketté-válás”. Egyrészt azok csoportja, akik a világtól való lehető leggyorsabb szakítástól várják valódi haladásunkat: mintha a Szellem már csak az anyagtól elszakadva létezhetne, vagy legalábbis csak így teljesedhetne be. De a kettéváló ág másik felén ott vannak azok, akik hisznek abban, hogy a dolgok tapasztalható fejlődésének van valami más értéke is. Ezek a valódi optimisták. Számukra a jelen küszködései és nehézségei nem jelenthetik azt, hogy a fejlődés zsákutcájába kerültünk. A Világmindenségbe vetett hitük minden kísértésénél erősebb. S meg vannak győződve, hogy a legeslegrosszabb megoldás az volna, ha hátrálni próbálnánk az örvénylő ár elől, vagz egérúton kiszökve akarnánk elkerülni. A kiút (mert feltétlenül kell lennie valami kiútnak!) csak egyre előbbre lehet, túl a futó záporokon. Tehát akkor közeledünk a Szellemhez, ha értelmes hűséggel követjük az Anyag fölfelé emelkedő árjait.
Kiszökni? - vagy sokkal inkább a fejlődés – folyton előbbre tartva: Íme, az emberi gondolat erre a második alternatívára talál, ha megoldást keres a cselekvés problémáira.

Az útnak ezen az új kettéágazásán két magatartásmód rajzolódik ki, két “mentalitás” jelenikmeg és válik el egymástól. A megszökés híveit hagyjuk csak eltávolodni olyan irányba, amley már nem nekünk való. S kövessük a többieket, vagyis a Föld híveit, annak az erőfeszítésnek útján, amely a jövő hullámain át is egyre messzebre akarja irányítani az emberi bárkát. Már-már azt hihetnénk, hogy ey a második csoport egyveretű. Valójában viszont még nem fűti teljesen közös lélek. Még egy utolsó útelágazásnak kell jönnie, hogy végleg és tiszta állapotban válassza el egymástól azokat a különféle szellemi törekvéseket, amelyek az emberi szabadság mélyén még zavarosan összekeverednek a mai világban.

c) Sokaság vagy egység?

Megmutattuk, hogy “az emberi szellemi kategóriák” szétágazódása logikusan kezdődik a Létezésbe vetett hittel folytatódik; vagyis eljut egészen mélyre, az ''Anyag szellemi értékbe vetett hithez. Mindig kettős ágra szakadó folyamatról van szó, amelyben minden egyes döntéskor szinte új szellemi forma tűnik elő. Csakhogy ezt az egész folyamatot lélektanilag egy olyan végső döntés befolyásolja, amely már halványan színeire osztja vagy irányítja mindegyik előző válastást: ”Melyik irányban és milyen formában kell keresnünk és várnunk azt a létezőt, amelyet a haladás jövőjétől remélhetünk?” Természete szerint vajon szikrákra porlik szét a Világegyetem? - vagy éppen ellenkezőleg: egyetlen fényfókuszban igyekszik központosulni?” Sokaság – vagy Egyésg? Két lehetőség, amely két alapvető magatartást határoz meg; a Föld szellemi megoszlásának igazi választóvonala sokkal inkább e két lehetőség között fut, sokkal döntőbb erővel, mint akármiféle faji, nemzeti vagy akár külsődleges vallási különbség. Pluralizmus? - vagy monizmus? (ezt a fogalmat pusztán etimológiai értelemben használom monos – egy; monizmus – egység felé törekvés). Végül is ezen az utolsó útelágazáson ismerhető fel és oszlik ketté az Emberiség.

A “pluralista” szemében a világ széosztódás felé sodródik, tehát elemeinek autonómiája állandóan növekszik. Ezért minden élőlény számára abból áll az élet menete, kötelessége és érdeke, hogy a többiekkel szembhelyezkedve egyre nagyobb eredetiséget és mind nagyobb szabadságot érjen el; vagyis a legfőbb tökéletesség, a legnagyobb boldogság és a végső nagyság nem az Egészé, hanem a részecskééé. E “szétszóró” szemléletmód szerint az emberi tömeg szocializálódása abszurd visszaesés vagy szolgaság, - hacsak nem vehető észre benne egy olyan szár születése, amelynek az a hivatása, hogy valamikor a mienknél erősebb egyéniségeket hordjon hajtásain. Ha erről van szó és ilyem határok között, eltűrhetjük a szocializálódás jelenségét. De a kollektivizáció – önmagában, bármilyen formájában nézve is – csak alárendelt és időleges állapot lehet. Az evolúció minden egyedben, sőt az egyed minden egyes pillanatában is akkor dolgozik legmagasabb fokon, ha szálai fokozatosan szétválnak, magukra szigetelődnek. A Világegyetem lényegében legyezőként feslik szét: széttartó szerkezetű (divergens).

A “monista” pontosan ellenkezőleg lát: végeredményben csak az Egész létezik és csak az Egész számít. Tehát a világ eleme számára gyökeres tévedés volna, ha a többiektől elszakadva magába merül, elszigetelődik. Ha el akarja érni teljességét és boldogságát, akkor minden egyes egyénnek azért kell dolgoznia, hogy leomoljon az a sokféle válaszfal, amely akadályozza a létezők egyesülését. Ez már nem az önző függetlenség részegsége, hanem a világ többi részével való egyesülés lelkülete! Ebből a szempontból nézve: a modern totalizációs mozgalmak (bármilyenek legyenek is első tapogatódzó lépéseinek hibái) nem eretnekségek, sem biológiai visszaesések, hanem a “kozmikus” mozgás lényeges vonalán dolgoznak. A sokféle egyáltalán nem vége az evolúciónak, hanem csak olyan kezdeti hordozója, melynek éppen fokozatos csökkenése adja meg a természet útjainak valódi pályagörbéjét. A Világegyetem lényegében egy központ felé tart, akárcsak a kúp fölfelé tartó metszetei: összpontosuló természetű (kovergens).

A világ megvalósuló széttartó mozgása? - vagy ennek a világnak megvalósulása összpontosulással? E két irány közül akármelyiket választjuk is, döntésünk véglegesnek mutatkozik, - abban az értelemben, hogy minden későbbi elhatározás már csak alárendelt vagy másodlagos irányvétel szerint törénhet. Ezen az utolsó útelágazáson tehát lezárult azoknak az egyetemes utaknak analízise, amelyek most feltárulnak az Ember előtt, aki eljutott faja szocializálódásának küszöbére. Három, egymásra következő alternatívával találkoztunk, s ezek négy lehetőségbe foghatók össze: vagy megszűnünk cselekedni és az öngyilkosság valamelyik formáját választjuk; vagy a vilgától elszakító misztikával futunk ki belőle; vagy egoista módon szakadunk ki a tömegből és egyénileg teljesítjük be magunkat; vagy pedig határozottan vetjük magunkat az egész együttes áramlásába, hogy vele egy testté legyünk.

Mit tegyünk, amikor az életnek ezt a látszólagos határozatlanságát tapasztaljuk? Talán felejtsük el a problémát, éljünk nyugodtan tovább érzelmi benyomásaink szerint, “ahogy esik, úgy puffan”, semmit el nem döntve? Ez lehetetlen magatartás! Az állatok vakon bízhatnak ösztöneikben, ezzel nem fognak sem csökkentebb életet élni, nem fognak tévedni sem, mert ők még nem látták. De nekünk már kinyílt a szemünk, s ezért még ha azonnal be is csuknánk, a felvetett kérdés továbbra is ott lobogna szellemünk legsötétebb mélyén. Mi már nem találhatunk rá az ösztön állati biztonságára. De mert emberré váltunk és ezzel megkaptuk azt a hatalmat, hogy előre lássuk a jövőt és bírálni tudjuk a dolgok értékét, ezért képtelenek vagyunk úgy cselekedni, hogy éppen amikor visszautasíjuk az állásfoglalást, az már ne jelentene döntést.

Nem maradhatunk egy helyen és négy út indul ki körülöttünk, egymástól szétválva: egy hátrafelé, három meg előre.

Melyiket válasszuk?

III: AZ ÚT KIVÁLASZTÁSA

a) Egy kritériumot keresve

Az ismertetett osztályozás egészen más, mint szellemi játszadozás. Az “a négy út előttünk” nem a képzelet szüleménye. Csakugyan létezik a négy út és ismerünk embereket, akik az egyiken vagy a másikon járnak. Valóban vannak körülöttünk pesszimisták és optimisták; s az utóbbiak között “buddhisták”, “pluralisták” és “monisták”.

Amikor az emberek látják, hogy ennyi különböző út van és hogy a Világ iránt vállalt magatartásmódok között van olyna, amely felhagy mindennel, mások meg folytatják útjukat, - gyakran csak vállat vonnak és kijelentik: “Temperamentum kérdése az egész”... Mintha akármelyik területen a hit vagy a hit hiánya semmivel sem volna több, nem is lehetne jobban ellenőrizni, mint a lélek hajlamát szomorúságra, örömre, zenére vagy geometriára. EZ a kényelmes magyarázat, mert felment minden megvitatástól. Csakhogy elégtelen magyarázat, mert énünk szubjektív beállítottságával akar eldönteni egy lényegében objektív problémát, ti, hogy mi a sajátos szerkezete annak a világban, amelyben élünk. Ismerjük csak el őszintén és becsülettel: az elsorolt négy döntés közül mindegyiknek szükségképp felel meg egy-egy sajátos típusú Világegyetem, rend nélküli, vagy rendezett, - kimerült vagy még fiatal, - szétszóródó vagy összpontosuló. Es e négyfajta Világegyetem közül egyszerre csak egy létezhet, csakis egy valódi. Tehát életünk irányításában már mi sem követhetjök vakon saját kényünket-kedvünket, akárcsak a hajóskapitány sem hagyatkozhat szabad fantáziájára, amikor mgválasztja a kikötőbe vivő utat. De hát akkor kell találnunk egy olyan kritériumot, amley meghatározza döntésünket. Csakhogy annyira benne úszunk a Világmindenségben, hogy még egy pillanatra sem tudunk föléje kerekedni, hogy megláthatnánk megy-e valamerre és hová tart. Nincs periszkópunk, mélyben kell eveznünk. Ilyen körülmények között van-e olyan jel magában a világban, amelyről felismerhetjük, hogy jó úton mozgunk benne, vagyis olyan irányban, amerre maga a világ is halad.

Ezt kell felelnünk: igen, van ilyen jel és ez nem más, mint a már említett tény, hogy ti, bennünk és körülöttünk megjelent nagyobb fokú tudat. A fizika már több mint száz éve észrevette, hogy a mi ismert világunkban folyton növekszik a felhasználhatatlan energiamennyiség (“entrópia”); s ebben találta meg a kozmikus visszafordíthatatlansg matematikai kifejezését. Ez a fizikai abszolút mindeddig nemcsak hogy ellenállt minden “relativizáló” törekvésnek, de – ha nem tévedek – már kezdi megtalálni az ellenkező irányú megfelelőjét egy ellentétes, pozitív és építő áramlatban, amelyet a Föld biológiai Múltjának tanulmányozása hozott napfényre: nem más ez, mint az a tény, hogy a Világegyetem egyre improbábilisabb és folytaon nagyobb fokonn személyes állapotok felé tart. Entrópia és élet. Hátra és előre. Az idő nyilának két, egymást kiegészíő kifejezése. Cselekvésünk igényei számára mit sem mond az Entrópia (inkább tömeghatás eredménye, semmint az elem törvénye). Az élet viszont határozott irányvonalat szolgáltat szabadságunk számára, ha úgy értelmezzük, mint a kozmikus alapszövet-anyag növekvő bensőségesülését. Szembenézve a “szocializáció” jelenségével, amelybe ellenállhatatlanul jutott bele az Emberiség, meg akarjuk-e tudni, mit kell tennünk, hogy jobban megfeleljünk a világ titokzatos pályájának, amelyek mi is része vagyunk? Az előttünk álló alternatívák közül válasszuk ki azt, amelyik képesnek mutatkozik, hogy kibontakoztassa és megőrizze bennünk a nagyobb tudatot. S ha ezekk után is téves útra jutunk, hát akkor velünk a Világmindenség csapja be saját magát.

b) Az alternatívák kiküszöbölése

Mivel a Történelem tanúságára elfogadtuk, hogy a Világ a maga Múltjával a Szellem felé haladást fejezi ki, ezzel azt is elismerjük már, hogy nem kell döntenünk lét és nem-lét között. Választani? De hiszen már réges-rég rá vagyunk téve a hajóra, bele vagyunk dobva a játszmába, választott helyettünk valaki más. Lét és nem-lét között már jóval a születésünk előtt eldőlt a választás; vagy pontosabban kifejezve: éppen abból a döntésből születtünk meg, már amennyiben az a döntés beleszövődik a Világegyetemnek kezdettől fogva valamerre irányuló menetébe. Az még éppenséggel elképzelhető, hogy egy olyan szellemben, amely hirtelen bukkanna elő a semmiből, felmerülne az a mélyre vágó kétely, vajon a tudat a tudattalanhoz viszonyíva elsőbbrendű-e. De már önellentmondás volna ilyen habozás az evolutív természetű létező részéről, akinek származása bizonyítja ezt az elsőséget. A radikális formájú pesszimizmust és agnoszticizmust éppen a saját létezésünk ítéli el. Tehát habozás nélkül hátat fordíthatunk nekik.
Már kényesebbnek mutatkozik a második alternatívával kapcsolatos döntésünk: “Kiszökni?” - vagy inkább a fejlődés – folyton előretartva?” Melyik irányban vár ránk a nagyobb tudat? ... Itt első szempillantásra kevésbée világos a válasz. Önmagában semmi ellentmondás sincs abban az elgondolásban, hogy az ember kiszakad az érzékelhető világból.Meg is fogjuk látni, hogy nagyszerúen megfelel az evolutív szerkezetű Világ végső követelményeinek. De csak egy feltétellel: hogy ti. az a bizonyos Világ elérkezett legyen olyan kibontakozási fokára, hogy “lelke” anélkül válhasson el tőle, hogy semmit se veszítsen beteljesedéséből, - vagyis mint érett gyümölcs. Csakhogy minek alapján gondolhatnánk azt, hogy az emberi tudat már ma olyan tökéletesséi és gazdagsági fokot ért el, hogy nincs mit remélnie többé a föld éltető nedvétől? Kérdezzük meg ismét a Történelmet. Képzeljük el például azt, hogy a civilizáció már Buddha idejében, vagyis a kereszténység első századaiban megszüntette volna erőfeszítését és leállította volna haladását. Azt véljük talán, hogy a szellemi látás, cselekvés és szeretet terén semmi lényeges sem veszett volna el a Föld Szelleme számára. Nyilvánvaló, hogy nem így van. Akkor e tény puszta megállapításának kell irányítania viselkedésünket. Amíg gyarapszik és színesedik a gyümölcs, nem szakítjuk le. Hasonlóképpen: amíg körülöttünk a Világban – még ha küszködve és rendetlenség közepette is – továbbra is nyüzsögve fakadnak fel problémák, új gondolatok és friss erők, ez annak a jele, hogy előre kell tartanunk az Anyag meghódítása terén. A Világ terhe napról-napra súlyosabbá válik; nem szabad már most elszöknünk a Világból, mert még kétségtelenül korai volna. S ez már kettő.

Ekkor már a végső alternatívával állunk szemben, mert tovább kell mennünk. Milyen irányvonalat kell elfogadnunk, hogy erőfeszítésünkkel a lehető leghathatósabban növeljük az az emberi tudatot, amelynek előbbre viteléről van szó? Vajon talán egyéniségünk önzőő növelésével, amit egyre nagyobb autonómia irányában keresnénk - vagy azáltal, hogy társulunk a közösséghez és átadjuk neki magunkat? Visszautasítjuk vagy elfogadjuk-e az emberi szocializációt? Széteső Világ - vagy összpontosuló Világ? Hol az igazság? Tehát hol van a kiút?

Ezen az utolsó útelágazáson tűnik elő a Cselekvés modern problémájának leglényegesebb és legkirívóbb vonása. Ha a Természetnek egyre nagyobb tudat felé tartó útján van világosan megfigyelhető folyamat, hát éppen ez az, hogy a nagyobb tudatot egyre növekvő differenciálódással éri el, vagyis egyre erősebb egyéniségek kialakíásával. Csakhogy az egyénivé válás (individualizáció) szemmel láthatóan magával hozza az ellentéteket és a szétválást. Ha tehát követni akarjuk ennek a mozgásnak logikáját, azt kellene hinnünk, hogy minden eges embernek azért kell harcolnia, hogy megszabaduljon minden olyan befolyástól, amely föléje akarna kerekedni és le akarná őt határolni. Meg aztán vajon nem éppen ez a különváló magatartás felel-e meg annak az egyik legerősebb ösztönnek, amelyet minegyikünk érezhet énje mélyén? Az elszigetelődés és önmagára záródás felemelő érzésében miféle szellem szól hozzánk? Hívogató szó vagy kísértet? ...

Az biztos, hogy a “pluralista” vagy széttartó Világegyetem bizonyos szempontból képesnek látszik rra, hogy helyenkéént a tudat igen magas fokát fakassza fel. Az az ember, aki hisz abban, hogy saját lététől függ az egész Világ és hogy saját léte a jelen pillanatban dől el, természetszerűen jut el oda, hogy minden percét rendkívül feszült tudattal éli át. De ha jól megfigyeljük, azt látjük, hogy ez a villámfényszerű kirobbanás (nem is számítva azt, hogy nevetségesen kis távolságra hat) gyökerében pusztítja el azt a szellemet, amelyben kigyullad. Egyrészt ugyanis: bármennyire képes is arra, hogy az egyénben kiváltsa a pillanatnyi élvezés maximumát, közben viszont megfosztja az egyént az egyesülés kimondhatatlan boldogságától és attól a tudatos örömtől, hogy elveszíti magát valamiben, ami egyre nagyobb lesy, mint ő saját maga: az elem tovafutó sziporkázásában égeti el egész jövőjét. Másrészt pedig: mivel az önző egyéni magatartás logikusan egyre továbbterjed minden többi elemre, ezért az emberi tömegben általános légbe-foszlás folyamata indul el. Aki az élet végleges széesésének hipotézisét fogadja el, az igazában biológiailag oltja a Világ gondolkodó részébe a felbomlás és halál közvetlen csíráját. Annyit jelentene ez, hogy a (tovatűnő valósággá válts!) Tudat ellenpólusára az Anyag elsőségét és lenyűgöző mozdulatlanságát állítja. S ezáltal még súlyosabban szállna szembe az élet történeti mozgásával, mintha helytelenül valami időtlenségbe akarna kiszökni belőle.

Ha tehát meg akarjuk őrizni a Szellem elsőségét, nem adódik más kiút, mint az, hogy rálépünk arra az egyetlen útra, amely nyitva áll előttünk a tudat megtartására és továbbfejlesztésére, - vagyis egyesítés útjára. Csakis az összpontosuló világ menti meg a létezés méltóságát és reményeit, bármilyen áldozatokkal jár is szabadságunk számára. Tehát ennek kell igaznak lennie. Hogy elkerüljük a teljes anarchiát, amely egyetemes halál forrása és jele is, nem tehetünk mást, minthogy eltökélten fejest ugrunk a szocializáció kohójába, - még ha belőlünk valami ls is pusztul benne.

Még ha valami el is pusztul benne? ... De hát hol is van megírva, hogy aki elveszti lelkét, az igazában meg is menti?

IV. AZ EGYESÜLÉS TULAJDONSÁGAI

Itt van az a pillanat, hogy felszámoljuk azt az előíéletet, amely oly mélyen fúrta győkereit szellemünkbe és amely arra indít, hogy sokaságot és egységet, elemet és egészet, egyéniséget és kollektivitást úgy állísunk szembe egymással, mint két ellentmondó valóságot. Folyton azt képzeljük, hogy a felsorolt gondolatpárok két-két pontja egymással fordított arányban változik, vagyis hogy amit nyerünk az egyiken, ipso facto – rögtön és biztosan – elveszítjük a másikon. Ebből származik az az annyira elterjedt vélekedés, hogy a “monista” típusú világkép bármelyik formája megköveteli, hogy feláldozzuk a Világegyetem személyes értékeit és elő is készíti ezeknek az értékeknek a halálát-

Ennek a – nagyrész képzelgésből származó – előítéletnek forrásául bizonyára azt a kellemetlen élményt jelölhetjük meg, amikor az emberi egyed azt érzi, hogy elvész, vagy valamiféle kényszerhelyzet rabja egy nagyobb embercsoportban vagy tömegben. Igen, az összdobált halmaz elfojtja és semlegesíti a beléje került elemeket. De a kollektivitás mintaképét miért keresnénk olyan valamiben, ami csak összrakott halmaz, “rakás”? Az ilyen súlyos, neházkes, szervezetlen halmazok mellett, vagy pontosabban mondva: velük ellentétben, ahol az elemek össze vannak keverve és tömkelegbe fulladnak, - tele van a természet szervezett csoportusolásokkal, amelyeket szervesen irányít egy éppen ellenkező törvényszerűség. Ezekben egyásgesen szervezett csoportokban (és csakis ezek a valódi és természetes egységek!) az elemeknek egymáshoz közeledése nem akarja megsemmisíteni az egyedi sajátságaikat; éppen ellenkezőleg: fokozza őket. Az igazi egyesülés a tapasztalat egyetlen területén sem hoz létre keveredést. A valódi egység a szintézis, ez pedig differenciál, egységet alkotva fokozza az elemek tulajdonságait. Íme, ezt kell alaposan megértenünk, ha el akarjuk határozni magunkat a Nagy Döntésre.

Hogy az egyesülés differenciál, erre körülöttünk mindenütt találunk világos tényeket: a felsőbbrendű élőlények testében a sejtek szinte vég nélkül bonyolódnak, aszerint, hogy milyen különféle szerepet kell betölteniök; az állati közösségekben az egyed szinte “polimerizálódik”, a neki jutó tevékenységnek megfelelően; az emberi közösségekben napról-napra jobban, hihetetlen módon gyarapszik a specialisták száma; lélektani téren: a barátok és szerelmesek csak akkor érik el egymás szellemének és szívének mélyét, ha egymásnak adják át magukat... Az is igaz,, hogy a differenciálódás, az egyesülés gyümölcse, valamiféle mechanizálódást is hoz magával, mert az elem alkotórésszé, “kerékké” alakul át; s pontosan ez történik a termeszbolyban vagy a méhrajban, aminek árnya oly kínosan vetül az emberi csoportosulások jövőjére. De vigyázzunk ám és a szükséges helyesbítések nélkül ne vegyünk egy kalap alá a különböző nagyságrendű jelenségeket. A termeszbolyban és a méhrajban (akárcsak a testünket alkotó sejtek esetében is) az elemek egyesülése – tehát specializálódása – bizonyos betöltendő anyagi feladatok terén történi: táplálkozás, szaporodás, védelem, stb.. Az egyén ezért alakul át, “alkatrésszé”. De nézzük csak másfajta típusú csoportosulást, amelynek ölén az egyedek számára más – immár pszichés – lehetőség mutatkozik, hogy közösen érjék el beteljesülésüket: ezt már személyivé tevő szerepnek nevezhetjük.Amikor ezen az új területen működik az egyesülés differenciáló hatása, akkor már egyáltalán nem alkatrészeket szül, hanem úgy dolgozik, hogy növeli a választási lehetőségeket és a spontaneitás gazdagságát. Az anarchikus autonómia el fog tűnni, de helyét az egyéni értékek harmonikus kibontakozása foglalja el.

Az Emberiség esete pedig pontosan ilyen. Mivel megjelent a gondolat, ezért az emberi elemek között sajátos és új milliő – új környezet, új erőtér – alakul ki, melyben az egyedeknek sikerül úgy tásulniok egymással, s úgy hatni egymásra, hogy elsőrendű céljuk már nem a faj kollektív őrzése és továbbvitele, hanem a közös tudat beteljesítése. Az ilyen erőtérben az egyesülésből megszülető differenciálódás már tud hatni arra a sajátos vonásra, amit minden egyes elem magában hord, mint közölhetetlen valamit: képes hatni a személyiségre. Tehát a szocializálódás, amelynek órája – úgy látszik – ütött az Emberiség számára, a Földön egyáltalán nem a Személy Érájának'' végét, hanem sokkal inkább a kezdetét jelenti. E kritikus pillanatban minden attól függ, hogy az egyedek tömegbe-fogása ne “totalitárius” módon történjék, vagyis ne az emberi energiák funkcionális és erővel kényszerített elgépiesítése legyen, hanem szeretettől éltetett “konspirációban”: közös szellemet, közös szívet, közös akaratot teremtsen meg. A szeretet mindig igen gondosan mellőzték a Világ realista és pozitivista szervezeteiben. Igazán elhatározhatnánk már magunkat, hogy az Élet alapvető energiáját ismerjük fel benne, vagy – ha úgy tetszik: azt az egyetlen természetes erőteret, amelyben folytatódhat az evolúció felfelé emelkedő mozgása. Szeretet nélkül bizony egy-szintre-jutás és kiszolgáltatottság szörnyképe vár reánk:a hangyaboly és a méhraj sorsa. A szertettel és a szeretetben viszont legbenső énünk mélyül az éltető egymáshoz közeledéskor. S ekkor már szabad és fantáziadús források fakadnak minden fel nem kutatott irányban. A szeretet egybeforrasztja azokat, akik szeretik egymást, de nem keveri össze őket; a szeretet segíti őket, hogy ebben a kölcsönös kapcsolatban olyan ujjongó boldogságra leljenek, amely minden magányos gőgnél ezerszzer jobban képes felszítani lelkük mélyén a leghatalmasabb és legcsodálatosabb termékeny, eredeti vonásokat.

Amikor az imént elhagytuk a szétszóródás és a sokféleség Világmindenségét, talán azt véltük, hogy egyéni gazdagságunk egy részét magába olvaszthatja az Élet egész együttesébe való merülésünk. Most már látjuk, hogy lényünk éppen ezzel a látszólagos áldozattal érheti el a személyi létezés csúcsait, pedig azt képzeltük, hogy le kell mondanunk róluk.

De ez még nem minden.

Mondtam, hogy az egyesülés differenciál és első eredménye az, hogy az összpontosuló Világegyetemnek megadja azt a a lehetőséget, hogy összekeveredés nélkül tovább növessze azokat az egyedi fonalakat, amelyeket csoportba szervez. De íme az összpotosuló Világmindenség számára még más tulajdonságokat is jelent ez a folyamat. Hogy az egyesülés alapvető folyamata révén a tudatelemek – egymáshoz közel jutva – fokozzák azt, ami mindegyikükben a legközölhetetlenebb, - ez annyit jelent, hogy az az egységesíő forrás, amelyben összpontosulnak, valamiben különbözik tőlük, autonóm valóság: egyáltalán nem olyan “kitermelt központ”, nem “eredmény”, ami az elemek egybefolyásából születnék, hanem “vezérlő központ”, amely létrehozza annak a számtalan részlet-központnak szintézisét, amelyek benne jutnak el végleges beteljesedésre. Ha nem volna egy ilyen központ, akkor az elemi központok sohasem kapcsolódnának egybe. Más szavakkal kifejezve: az összpontosuló Világegyetemben minden egyes elem nem közvetlenül a saját beteljesedésében találja meg befejeződését, hanem azáltal, hogy beteljesül abba a felsőbbrendű tudatpólusba, amely egyedül teszi lehetővé számára, hogy kapcsolatba kerüljön minden többi elemmel. Mivel valamiféle “pálfordulással” visszazuhan a Másikba, ezért azzal éri el csúcspontját a növekedése, hogy átadja magát és kilép saját központjából. Mi mást jelent ez, ha nem éppen azt, hogy ezen a végső állomáson megjelenik az a misztikus “megsemmisülés”, amelyet azok sürgetnek, akiket fentebb (a második alternativával kapcsolatban) a Kiszakadás híveinek neveztünk. S ezzel minden világossá válik. Igaz az, amit az eksztázist hirdetők megsejtettek. Csakhogy ők erőszakos módon és időnek előtte akartak “elrepülni” (amint ezt jeleztük már). Jogos volt az a vágyuk, hogy belevessék magukat valami Másba és belejussanak. De nem látták meg, hogy a misztikus éjszaka vagy misztikus halál csak végpontja és betetőződése lehet a növekedés folyamatának. Normális körülmények közt felforrhatna-e a víz, mielőtt elérné a száz fokot? Hogy a Világ és elemei oda – túlra – eljuthassanak, előbb el kell érniök azt, amit “megsemmisülési pontuknak” nevezhetnénk. S íme, pontosan ehhez a kritikus ponthoz visz el minket az a törekvésünk, hogy bennünk és körülöttünk tudatosan hosszabbítsuk meg az egyetemes összpontosulás mozgását!

S ekként – ha össze akarjuk fglalni – aa következő helyzet adódik:

Amikor énünk mélyén a VilágEgyetem vég nélkül növekvő egységének lehetősége és reménye mellett döntünk, akkor – ha magatartásunkat a Világ evolutív múltjához akarjuk idomítani – nemcsak ezt a választást kell megtennünk, hanem azt is, amelyben lényegileg együtt van minden olyan építő magatartás is, amelyet vele szembeállíthatnánk. Mert hát ebben az irányban nemcsak olyan végleges kiút tűnik elő, amely valami egyésges és sajátos tudatformához vezet, vagyis olyan győzelemhez, amelyért drágán megfizet az Élet; de ezenkívül maga az egész teljes Tudat jut tovább minden őj útelágazáson, magával víve azoknak a gazdag tulajdonságainak tömegét, amelyekről azt hittük, hogy el kell hagynunk. Ez röviden annyit jelent, hogy a Világ “jól van megszerkesztve”! Más szavakkal: az a döntés, amelyet az Élet vár a mi tudatos tevékenységünktől, sokkal kevésbé bonyolult, semmint első pillantásra látszott. Mert visszavezethető a sokféle alternatíva első és utolsó pontja között történő egyszerű választásra, amelyeket eddig szükségesnek láttunk megkülönböztetni. A létezés visszautasítása visszadob minket a porba; de ha elfogadjuk a léetezést, ezzel egyenesen jutunk el – a szocializálódáson át – valami legfelsőbb Egységbe vetett hithez, ez két ellenkező irány, de ugyanazon az úton.

De ha egyszer a Világegyetemben az előretartó pályán csakugyan van valami tévedhetetlen (amint ezt a Történelem sugallja nekünk), vagyis ha a Világ nem hátrálhat, - akkor ez azt is jelenti, hogy az egyéni tevékenységnek nagy átlagában és szabadon kell tartania egy olyan irányban, amely mr képes – és egyedül képes – arra, hogy kielégíse az egyéni cselekvés vágyait a nagyobb tudat minden elképzelhető formája felé. A Nagy Döntés először az egyed alapvető választása volt: ez foglalt állást az összpontosuló Világegyetem mellett; most már arra hivatott, hogy előbb-utóbb az emberi tömeg közös döntése is legyen. Fajunk számára a jövőben így ígérkezik egy sajátos és egyetemes tudatállapot: “konspiráció”, vagyis együtt-lélegzés”, egséges perspektívák és közös szándék.
S íme, ez már oda visz el, hogy – befejezésül – meglássunk egy olyan sajátos jelenséget, amely közvetlenül származik ebből a várva-várt egyet akaró lelkiségből: a Földön előbb-utóbb kialakul valami új atmoszféra, vagy még helyesebben mondva: a cselekvés új erőtere.

V: AZ EMBERI CSELEKVÉS VALÓDI ERŐTERE

Amikor a filozófia-történészek a gondolat kibontakozását tanulmányozzák az egyes korszakokban, előszeretettel foglalkoznak a gondolatok, a tételek és a megszerkesztett rednszerek születésével és fejlődésével. Csakhogy ezek a megfogalmazható lényegek a szellem életében még nem jelentenek mindent, sőt talán nem is a legfontosabbak. A geometriai pontokból, vonalakból és ábrákból áll. De gyökere mélyen függ attól a térfajtától is (a dimenziók számától, a térhajlat formájától), amelyben dolgozik a geometria megalkotója. A tér természete szerint változnak vagy egyetemessé válnak a tulajdonságok és lehetővé válnak bizonyos átalakulások és mozgások. A tér már természetéből kifolyólag olysan valami, ami túlszárnyal minden formulát. S mégis ennek a kifejezhetetlennek működése szerint muatkozik és fejlődik az egész kifejezhető világ. Nos hát ami igaz és világosan kitűnik a geometria elvont területén, azt megtaláljuk és hasonló elővigyázattal is kell kezelnünk, amikor arról van szó, hogy megalkossuk a jelenségeknek azt az egyetemes rendszerét, amit filozófiának neveznek. Filozofálni: annyit jelent, hogy megszerkesztjük a minket körülvevő valóság vonalait. Tehát a filozófiában először is harmonizált viszonyok összefüggő egységes egésze tűnik elő. De ha jól megfigyeljük, észrevesszük, hogy ez a sajátos együttes-egész mindig csak olyan Világegyetem számára alakul ki, amelyet intuitív módon fogunk fel: bizonyos meghatározott tulajdonságokkal rendelkezik; s ezek a már meglévő sajátságok az ismeretnek nem sajátos tágyát, de általános feltételét alkotják. Hány tulajdonság változik; s közben a filozófia – anélkül, hogy megszakadna, - máris kiformálja és hozzájuk alakítja gondolati ízületeit; mint ahogy módosul a hajlékony felületre rajzolt kép, ha változik a felület hajlata. Csakugyan, a Szellem múltja tele van ilyen “mutációkkal”, amelyek többé-kevésbé hirtelen történnek és az emberi gondolatok mozgásán kívül arról is tanúskodnak, hogy fejlődik a “tér” is, amelyben kialakulnak a gondolatok; és ez az utóbbi nyilván sokkal jelentősebb és mélyebb valami.

Csak egy példát említsünk az ilyen átalakulásra, a legfrissebbet:
Az emberek egészen a XVI. századig még úgy képzelték el a teret és az időt, mint határolt fülkéket, amelyekben a tárgyak egymás mellé vannak rakva és egyik pontról a másikra áthelyezhetők. Azt képzelték, hogy geometriai burkot lehet rajzolni az égitestek egész együttese kör. Arról beszéltek (és azt hitték, hogy értik is, amit mondanak), hogy a múltban és a jövőben meghatározható egy első és egy utolsó pillanat. Úgy gondolkodtak, mintha bármelyik elemet tetszés szerint át lehetne tenni máshová, az idők tengelyének akármelyik pontjára és közben mit sem változnék a Világ. S az emberi szellem azt vélte, hogy teljesen jól érzi magát ebben a Világegyetemben. Békésen szövögette a metafizikai rendszereit. De egy szép napon, különféle belső és külső okok hatására változni kezdett ez a szemléletmód. A Világot térben érzékelve felfigyeltünk a Végtelen Kicsinyre és a Végtelen Nagyra. Később az időben mögöttünk és előttünk megnyílt a Múlt és a Jövő kettős szakadéka. S végül – a dolgok szerkezetésre vonatkozóan – annak a ténynek tudatára ébredtünk, hogy ebben a vég nélküli időbeni-térbeni foglalatban minden egyes elem helyzete oly bensőségesen kötődik a teljes egésznek geneziséhez, hogy lehetetlen tetszés szerint módosítanunk a helyzetét, mert máris “inkoherenssé” (bele-nem-illővé, összefüggéstelenné) tennénk azt a létezőt, vagy pedig át kellene rendeznünk körülötte az egész együttes elosztódását és történetét. A merev egymás mellé rakottság miliője helyébe az evolutív szervezettség erőtere került, hogy befogadja gondolatunk kibontakozását; és ez az erőtér minden irányban határtalan )kivéve előre, az összpontosulási pólusa irányában). S arról volt már szó, hogy ebbe az új erőtérbe kell áthelyeznünk – és kezdjük is már áttenni – Fizikánkat, Biológiánkat, Etikánkat, sőt még Vallásunkat is. Az elhagyott régi miliőbe pedig olyan lehetetlen volna visszatérnünk, mint ahogy egy szféra nem simulhat vissza síkfelületté. Érzékelési módunk, gondolataink, problémáink egyetemesen és visszafordíthatatlanul módosultak: kettés jele ez annak, hogy a szellem új dimenziót kapott.

Most pedig már a pszichológiai következményeit vizsgáljuk annak a Nagy Döntésnek, amelynek alapján - ahogy fentebb kifejtettük - az Emberiség összpontosuló tudatú Világyegyetemhez kezdi hozzámérni csoportosulását, egyetemesen és megszokott módon kezd szervezkedni ilyen látásmód szerint. Előre is milyennek tételezhetjük fel ennek a változásnak belső következményeit? Gyakorlatilag az Ember mindeddig jóformán úgy élt, hogy nem elemezte véges-végig azokat a feltételeket, amelyet elvár erőfeszítésének jogossága és kibontakozása. Tett-vett napról-napra, többé-kevésbé közeli és határolt célokért, inkább ösztönösen, mint ésszerűen. De feszültté, szilárddá és meleggé válik körülötte az atmoszféra. Az Ember felébred, megsejti "az egyetemes egyesülés" irányát és ezzel új élethullám hatol legparányibb tettébe, leghalványabb vágyának idegszálaiba és velejébe. Minden fénybe borul. Minden kitárul. Mindent átjár az abszolút egyedül lényeges íze-zematja. Sőt még más is történik: minden őj életre kel a jelenlétnek és szeretetnek árjától; az a szeretet ez, amely a személyivé alakítás legfelső pólusából áramlik, fenntartja és táplálja az összpontosuló egyedek kölcsönös rokon vonzódását. Ha geyszer már belekóstoltunk ebben az atmoszférába, hogyan fordulhatnánk vissza és viselhetnénk el egy más éghajlatot? ... - A létezés értékeinek egyetemes és visszafordíthatatlan újrarendezése: megint ez a két jelző (de most már nem a látás, hanem a cselekvés területén) mutatja, hogy túl minden ideológián és rendszeren egy új és felsőrendű erőtérbe, új szellemi dimenzióba jutottunk.

Én azt gondolom, hogy az Ember számára csakugyan ilyen a jelen pillanat nagyszerűsége. Igen, tudom, hogy előttünk, holnap megint másfajta ideológiai összecsapások, új erkölcsi veszekedések, - de új egyesülések és diadalok is várnak ránk. De a dráma új felvonásának már új síkre kell kerülnie, abban az új világban kell lejátszódnia, ahová éppen most kezdünk beleszületni: olyan világban, amely a Föld minden egyes gondolkodó eleme (ha elfogadja, hogy tovább dolgozik) már csakis azzal az öntudattal fog cselekedni, hogy az egyetemes személyivé alakítás munkáját és alkotását viszi előre. EZ az öntudat pedig természetes és szinte ösztönös lesz mindenkiben.

Elmélkedésemet most már ezzel a végső következtetéssel zárom: tanulmányom elején az Emberiség tömegének "kritikus szocializálódási pontjából" indultunk ki; most pedig már azt kell megállapítanunk, hogy ez az emberi tömeg - ezen a kritikus ponton túl - kétségtelenül első ízben fog feljutni abba az erőtérbe, amelyet biológiailag megkíván tevékenységünk teljessége.

Párizs, 1939. március 3.


  • Forrás: Út az Ómega felé (1980), Szent István Társulat, Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest, 485-497. o.



Létrehozta ang. Legutóbbi módosítás: Hétfő 20 Szeptember, 2004 23:22:56 CEST ang által.